A kicsi faluban, a Bükk hegység lábánál élt egy öreg fazekas, János bácsi. Minden reggel hajnalban kelt, hogy az agyagot a közeli patak partjáról gyűjtse. Az emberek messze földről jártak hozzá, mert a korsói és bögréi különösen szépek és tartósak voltak. János bácsi mindig azt mondta: „Az agyag is él, csak meg kell hallgatni.”

Egy nap egy fiatal lány, Anna érkezett a faluba, hogy tanuljon tőle. Eleinte ügyetlen volt, de János bácsi türelemmel mutatta, hogyan kell formálni a földet, míg az lassan életre nem kel. Mire eljött az ősz, Anna elkészítette első saját korsóját, amely olyan szép lett, hogy a falu vásárán mindenki csodálta. Attól a naptól kezdve Anna is hallotta az agyag halk suttogását.

János elmegy.

János megy el.

Hatkor kelek fel.


A fiú alacsony, a lány meg magas.




Egy

A csaknem örökkévalóságnyinak tűnő nemlét után lassan felocsúdtam.

Próbáltam megmozgatni a lábujjaimat, sikerült. Kiterülve hevertem a kórházi ágyon, és a lábaimat gipsz borította, de legalább megvoltak.

Összeszorítottam a szemhéjamat, majd felnyitottam a szemem, és ezt kétszer megismételtem.

Már nem forgott velem a szoba.

Hol a pokolban lehetek?

Azután a köd lassan felszakadozott a fejemben, és visszatért néhány emlékfoszlány. Hosszú éjszakák, nővérek és injekciós tűk jelentek meg előttem. Eszembe jutott, hogy valahányszor kezdtek volna kitisztulni a gondolataim, bejött a nővér, és belém döfött valamit. Igen, így történt. Most azonban kezdtem tűrhetően érezni magam. Többé tehát nem altatnak el.

Vagy mégis?

Belém nyilallt a gondolat, hogy talán mégsem hagyják abba.

Mellkasomra ólomsúlyként nehezedett természetes szkepticizmusom az emberek indítékait illetően. Egyszeriben ráébredtem, hogy eddig kábítószerekkel tömtek. Mivel egészen jól éreztem magam, erre semmi valós okuk nem lehetett – de sajnos arra sem, hogy abbahagyják a narkotikumok adagolását, ha megfizetik érte őket. „Tehát őrizd meg a higgadtságod, és tettesd magad továbbra is kábának” – csendült fel a bensőmben gyanakvóbb, bár bölcsebb énem hangja.

Így tettem hát.

Nagyjából tíz perc elteltével egy nővér dugta be a fejét, én persze továbbra is úgy hevertem, mint akit kupán vágtak. A nővér magamra hagyott.

Ekkorra sikerült valamelyest felidéznem a történteket.

Valamennyire emlékeztem rá, hogy valamiféle balesetet szenvedtem. Ám az ezt követő események csak homályosan rémlettek; ami pedig a korábbi életemet illeti, arról halvány sejtelmem sem volt. Arra azonban biztosan emlékeztem, hogy először egy kórházba vittek, és onnan kerültem erre a helyre. De vajon miért? Fogalmam sem volt róla.

Mindenesetre úgy tűnt, a lábaim rendben vannak. Legalábbis elég erősnek látszottak ahhoz, hogy megtartsanak, noha nem tudtam, mennyi idő telt el, mióta eltörtek – mert hogy eltörtek, abban biztos voltam.

Felültem. Jókora erőfeszítésembe került, mert az izmaimat nagyon kimerültnek éreztem. Odakint sötét volt, az ablak túloldalán maroknyi pőre csillag pislákolt. Visszahunyorogtam rájuk, és átvetettem a lábaimat az ágy szélén.

Szédülésem egy idő után csillapodott, így az ágy fejének vaskeretét megragadva feltápászkodtam, és tettem néhány tétova lépést.

Eddig megvolnánk; a lábaim megtartottak.

Így hát elméletileg elég jó kondícióban voltam ahhoz, hogy kimerészkedjek a helyiségből.

Visszabotorkáltam az ágyhoz, elnyúltam rajta, és törni kezdtem a fejem. Izzadtam és remegtem. Cukordrazsék és egyéb édességek képe lebegett előttem.

Valami bűzlik Dániában…

Eszembe jutott, hogy autóbalesetet szenvedtem. Mégpedig pokoli súlyosat…

Ekkor kitárult az ajtó, a nyíláson fény szökött be, és résnyire összehúzott szemem előtt egy injekciós fecskendőt dajkáló nővér jelent meg.

A tenyeres-talpas, fekete hajú és sonkakarú ápolónő odalépett az ágyamhoz.

Amint fölém tornyosult, felültem.

– Jó estét – köszöntem rá.

– De hát hogyan?… Jó estét! – felelte.

– Mikor engednek ki? – kérdeztem.

– Meg kell kérdeznem a doktor urat.

– Akkor rajta, tegye meg! – reccsentem rá.

– Kérem, tűrje fel a köntöse ujját!

– Ezt inkább kihagynám.

– De hát be kell adnom az injekcióját!

– Ugyan már! Semmi szükségem rá!

– Attól tartok, ezt a doktor úr jobban tudja.

– Akkor küldje ide… tőle akarom hallani! De addig nem engedem, hogy hozzám érjen.

– Bocsásson meg, de utasítást kaptam!

– Ahogyan Eichmann hajdan, és nézze meg, mi történt vele! – vágtam vissza, és megcsóváltam a fejem.

– Hát így állunk – konstatálta a nővér. – Ezt jelentenem kell…

– Tegye csak meg – feleltem –, és egyúttal azt is közölheti az orvossal, hogy úgy döntöttem, reggel elhagyom a kórházat.

– De hát ez képtelenség! Hiszen még járni sem tud… és belső sérüléseket szenvedett…

– Majd meglátjuk – mondtam. – Jó éjt!

A nővér válasz nélkül kisuhogott a látóteremből.

Csak hevertem az ágyon és töprengtem. Úgy tűnt, valamiféle magánintézetben vagyok… úgyhogy valakinek állnia kell a cechet. De ugyan kit ismertem én? Lelki szemeim előtt egyetlen rokon képe sem bukkant fel. Sem barátoké. Akkor hát ki maradt? Az ellenségek?

Törtem a fejem egy darabig, de eredménytelenül.

Senki nem jutott eszembe, akinek e jótéteményt köszönhettem.

Egyszeriben megvilágosodott előttem, hogy a kocsimmal egy sziklaszirtről a tóba zuhantam. Ám ezenkívül az égvilágon semmit sem tudtam felidézni.

Én…

Egész testem megfeszült, és ismét verejtékezni kezdtem.

Még azt sem tudtam, ki vagyok én.

Le akartam foglalni magam valamivel, felültem hát, és elkezdtem letekerni a kötéseimet. Úgy láttam, hogy alattuk teljesen rendben vagyok. Egy csődarabbal, amit az ágy fejéről feszegettem le, széttörtem a jobb lábamat borító gipszet. Hirtelen úgy éreztem, hogy mihamarabb ki kell jutnom innen.

Kipróbáltam a jobb lábamat. Kutya baja sem volt.

Ripityára törtem a gipszet a bal lábamon is, felkeltem, és odamentem a ruhásszekrényhez.

Teljesen üres volt.

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Visszasiettem az ágyamhoz, és a gipsztörmelék és letekert géz halmára heveredve betakaróztam.

A befelé nyíló ajtó ismét feltárult.

Egyszerre elárasztott a fény, és egy tagbaszakadt alakot pillantottam meg a villanykapcsolónál fehér köpenyben.

– Mit kell hallanom… akadékoskodunk a nővérrel? – kérdezte a pasas.

Többé nem tettethettem, hogy alszom.

– Nem tudom, miről beszél – mondtam. – Mi a gond?

A behemót ráncba gyűrődő homloka azt mutatta, hogy ettől egy-két másodpercre megzavarodott, azután kijelentette:

– Itt az ideje a szurijának!

– Maga tényleg orvos? – firtattam.

– Nem éppen, de felhatalmazásom van, hogy beadjam magának az injekciót.

– Én viszont nem kérek belőle – mondtam –, és ez törvény adta jogom. Ehhez mit szól?

– Meg kell kapnia az injekcióját – jelentette ki a férfi, és átcsörtetett az ágy bal oldalára. Egyik kezében fecskendőt szorongatott, amit addig a háta mögött rejtegetett.

Felettébb sportszerűtlen ütést mértem rá, úgy tíz centivel az övcsatja alá, amitől térdre rogyott. A fickó némán hápogott.

– Próbáljon csak megint a közelembe jönni – fenyegettem meg –, és tényleg ellátom a baját!

– Megvannak a módszereink, hogy elbánjunk a magához hasonló páciensekkel – nyögte ki a fickó levegő után kapkodva.

Tudtam, hogy ideje a tettek mezejére lépnem.

– Hol vannak a ruháim? – kérdeztem. A pasas hallgatott. – Akkor hát azt hiszem, kénytelen leszek a magáét felhúzni. Adja csak ide szépen.

Harmadjára beleuntam, hogy magamat ismételjem, úgyhogy a fickó fejére borítottam az ágyneműt, és fejbe kólintottam a fémcsővel.

Aligha telt el két percnél több, és máris tetőtől talpig fehérben, Moby Dick és a citromfagylalt színében feszítettem. Elfintorodtam.

Begyömöszöltem a pasast a ruhásszekrénybe, és kikukucskáltam a rácsos ablakon. Az újhold ragyogó sarlója egy nyárfasor felett lebegve ölelte a telihold halovány korongját. A fű ezüstösen csillogott. Az éj tétován hátrált a pirkadat derengése elől. Semmiféle jelből nem derült ki számomra, hol lehet ez a hely. Mindenesetre úgy láttam, az épület második emeletén lehetek, és alattam balra fénynégyszög rajzolódott ki, tudtomra adva, hogy az egyik földszinti ablak mögött valaki virraszt.

Így hát kisiettem a szobámból, és végigtekintettem a folyosón. Bal felé távolabb egy fal zárta le újabb rácsos ablakkal, és négy további ajtót pillantottam meg, kettőt-kettőt mindkét oldalon. Vélhetően ugyanolyan szobákra nyílnak, amilyen az enyém. Odamentem az ablakhoz, kinéztem rajta, de semmi érdekeset nem láttam: sötétbe burkolózó füves-ligetes térség húzódott itt is. Sarkon fordultam hát, és elindultam a másik irányba.

Ajtók végeláthatatlan sora mellett haladtam el, de egyik alól sem szűrődött ki fény, az egyedüli neszt a lépteim csapták a túlságosan nagy kölcsöncipőben.

A vigyori pacák karórája szerint öt óra negyvennégyre járt az idő. A fémcsövet az övembe dugtam, ott rejtőzött a fehér kórházi köpeny alatt, és minden egyes lépésnél a csípőmhöz dörzsölődött. Nagyjából hét méterenként lámpabúrát szereltek a mennyezetre, a negyvenwattos izzók gyér fénnyel világították meg a folyosót.

Jobboldalt lefelé vezető lépcsősor nyílt. Megindultam rajta. Néma csend honolt, a lépcsőfokokat szőnyeg borította.

Az első emelet szakasztott mása volt az enyémnek – szobák végeláthatatlan sora –, úgyhogy folytattam utamat.

A földszintre érve jobbra fordultam, és kerestem az ajtót, amely alól fénycsík szűrődik ki.

Jóval odébb találtam rá, csaknem a folyosó végén, és nem vesződtem azzal, hogy bekopogjak.

A fickó csicsás fürdőköntösben üldögélt a hatalmas, fényezett íróasztal mögött, és valami főkönyvfélét nyálazott át éppen. Ez legalább nem kórterem volt. Az alak tágra nyílt, kivörösödött bagolyszemmel pillantott fel rám, és ajka már-már kiáltásra nyílt, de mindenre elszánt arckifejezésem láttán inkább elfojtotta. Felpattant a székből.

Becsaptam magam mögött az ajtót, előbbre nyomultam, és megszólítottam:

– Jó reggelt! Maga nyakig ül a slamasztikában!

Úgy látszik, az emberek mindig kíváncsiak rá, miféle bajba keveredtek, mert három másodperc múltán, mire átvágtam a szobán, a fickóból csak kibukott a kérdés:

– Ezt meg hogy érti?

– Úgy értem – feleltem –, hogy pert akasztok a nyakába, amiért minden érintkezési lehetőségtől elvágva itt tartott, egy másikat pedig gondatlan veszélyeztetésért, amiért indokolatlanul nyomta belém a kábítószereket. Máris felléptek nálam az elvonási tünetek, és könnyen meglehet, hogy erőszakos cselekedetre ragadtatom magam…

Az orvos felállt.

– Takarodjon innen! – förmedt rám.

Íróasztalán megpillantottam egy pakli cigarettát. Kivettem belőle egy szálat, rágyújtottam, és annyit mondtam:

– Üljön le és fogja be a száját! Jócskán van megbeszélnivalónk!

Az orvos leült, de tovább jártatta a száját:

– Ön több előírást is megszeg a viselkedésével – berzenkedett.

– Majd bíróságra viszem az ügyet, és ők eldöntik, hogy ki itt az elmarasztalható – riposztoztam. – Kérem vissza a ruháimat és a személyes ingóságaimat! Távozom az intézményből.

– Ön nincs abban az állapotban…

– Nem vagyok kíváncsi a véleményére. Adja ide a holmimat rögvest, vagy a törvény előtt fog felelni!

Az orvos egy gomb felé nyúlt az íróasztalán, de félreütöttem a kezét.

– Nono! – horkantam fel. – Ezt akkor kellett volna megnyomnia, amikor beléptem. Most már túl késő!

– Corey úr, Ön igazán kiállhatatlanul viselkedik…

„Corey?” – ízlelgettem a nevet.

– Mások hoztak ugyan ide, de minden jogom megvan rá, hogy a saját lábamon sétáljak ki erről az átkozott helyről. És ennek most jött el az ideje. Úgyhogy essünk túl rajta!

– Ön nyilvánvalóan nincs abban az állapotban, hogy elhagyhassa intézményünket – felelte az orvos. – Nem vállalhatom a felelősséget! Mindjárt hívok valakit, hogy kísérje vissza a szobájába, és dugja ágyba magát!

– Ne merészelje – mondtam –, másként a saját bőrén tapasztalja meg, milyen állapotban vagyok! Lenne viszont pár kérdésem! Az első, hogy ki vetetett fel engem ide, és ki fizeti a számlámat?

– Jól van hát – sóhajtott fel az orvos, és kicsi vörhenyes bajsza egészen lekonyult.

Ezzel kihúzott egy fiókot, és benyúlt valamiért, ám én résen voltam.

Még mielőtt sikerült volna kibiztosítania, kiütöttem a kezéből a fegyvert – egy 32-es automata Colt volt; csinos kis jószág. Felragadtam az asztallapról, kibiztosítottam, majd a doktor felé fordítottam a csövét, és ráreccsentem:

– Most pedig válaszolni fog a kérdéseimre! Szemmel láthatóan veszélyesnek tart engem, és alighanem igaza van!

Az orvos bágyadtan elmosolyodott, majd rágyújtott – ami hiba volt, ha a hidegvérét akarta bizonyítani vele. A keze ugyanis remegett.

– Rendben van, Corey… ha ez boldoggá teszi, tudja meg, hogy a nővére vetette fel hozzánk.

„Micsoda?” – értetlenkedtem magamban.

– Melyik nővérem? – kérdeztem fennhangon.

– Evelyn – felelte az orvos.

Semmi sem rémlett, úgyhogy felcsattantam:

– De hát ez nevetséges! Hiszen évek óta nem láttam! Még csak azt sem tudja, hogy az országnak ezen a vidékén élek.

A doki vállat vont.

– Pedig így áll a dolog…

– Hol lakik a nővérem? Fel akarom hívni! – követelőztem.

– Nincs kéznél a lakcíme.

– Akkor keresse meg!

Az orvos felkelt, átvágott az irodán a kartotékszekrényhez, kinyitotta, végigpörgette a kartotékokat, végül előhúzott egy lapot.

Végigfutottam rajta. Mrs. Evelyn Flaumel… A New York-i cím sem tűnt ismerősnek, de azért emlékezetembe véstem. A kartotéklap szerint a keresztnevem Carl volt. „Remek – gondoltam. Újabb adat.”

Azután az övembe dugtam a pisztolyt a csődarab mellé, persze előbb gondosan biztosítottam.

– Lássuk csak – fordultam az orvoshoz. – Hol vannak a ruháim, és mekkora összeggel szándékozik kárpótolni?

– A ruhái tönkrementek a balesetben – felelte –, és meg kell mondanom, hogy a lábai csúnyán eltörtek… a bal két helyen is. Őszintén szólva azt sem értem, hogyan sikerült talpra állnia. Hiszen alig két hete történt…

– Világéletemben gyorsan gyógyultam – feleltem. – És most beszéljünk a pénzről…

– Miféle pénzről?

– A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés és a másik vádpont peren kívüli rendezésének áráról.

– Ne legyen nevetséges!

– Ugyan ki a nevetséges kettőnk közül? Én beérem egy ezressel készpénzben, ha nyomban ideadja!

– Szó se lehet róla!

– Hát, én a maga helyében megfontolnám a dolgot… gondoljon csak bele, hogy akár nyer, akár veszít, milyen rossz hírverés lenne ennek az intézetnek, ha a sajtó a per előtt felfújná az ügyet. Már holnap kapcsolatba lépek az Amerikai Orvosszövetséggel, a lapokkal, a…

– Hiszen ez zsarolás – hördült fel az orvos –, és én nem vagyok hajlandó engedni neki!

– Vagy most fizet, vagy a bírósági ítélet után – mondtam. – Nekem édes mindegy. De így olcsóbban megúszná.

„Ha beadja a derekát – gondoltam –, beigazolódik a sejtésem, hogy valami stikli van a dologban.”

Az orvos hosszú ideig némán meredt rám. Végül így szólt:

– Nem tartok itt annyi pénzt.

– Hajlandó vagyok alkudni – mondtam.

Újabb rövid szünet után a doki felcsattant:

– Ez közönséges lopás!

– Maga leperkálja a pénzt, én meg futni hagyom. Szerintem ez tiszta üzlet, nagyokos! Szóval mennyi?

– Talán ötszáz lehet a széfemben.

– Kaparja elő gyorsan!

A fickó átszámolta a kis fali páncélkazetta tartalmát, azután közölte, hogy négyszázharminc dollár van benne, én pedig nem akartam otthagyni az ujjlenyomataimat a széfen, csak hogy ellenőrizzem, igazat mondott-e. Úgyhogy elvettem tőle a bankjegyköteget, és a nadrágzsebembe gyűrtem.

– Melyik közeli taxitársaság szokott kijárni ide?

A doki megmondta a nevet, én pedig kikerestem a telefonkönyvből – és annyit legalább megtudtam, hogy az állam felső végében vagyok.

Ráparancsoltam, hogy tárcsázza a számot és hívjon egy kocsit, mert fogalmam sem volt, mi a neve a helynek, és nem akartam, hogy a fickó rájöjjön, hogy az égvilágon semmire sem emlékszem. A korábban letekert kötések egyike a fejem körül volt.

Miközben a doki megrendelte a taxit, hallottam, hogy megadja a címet: az intézetet Greenwood Magánkórháznak nevezte.

Elnyomtam a cigimet, kivettem a csomagból egy újabbat, és amint lehuppantam a doki könyvespolca mellett álló barna, kárpitozott székbe, jó kilencvenkilónyi súlytól szabadítottam meg a lábaimat.

– Itt várunk, míg megjön a taxi, azután maga lekísér a kijáratig – adtam ki a parancsot.

A doki innentől kezdve egy kukkot sem szólt.





